Molnár V. József Pirkad már

 

Pirkad már
2010-04-07
2010/14. szám
Demokrata

Ez a nemzet hatalmasan tud szeretni. Bár a Sátán mindent elkövet, hogy kizavarja belõlünk Istent, mégis pirkad már, hasad az ég alja. Hitem szerint a magyarság visszatalál hivatásához. Egyre inkább érzem és tapasztalom, hogy a globalizmus fuggeri iszonyatának is a magyarság fog véget vetni – mondta a Demokratának Molnár V. József mûvészettörténész, néplélekrajz-kutató, aki március 17-én volt 80 éves.

– Miként lesz valakibõl néplélekrajz-kutató?

– Kispolgári családban születtem Cserhátpusztán, Somogy megyében, a Széchenyi grófok birtokán. Szüleim itt kaptak szolgálati lakást, mivel a cég, amelynek édesapám munkavezetõként alkalmazottja volt, épp akkor ott végzett erdõkitermelést. Édesanyám parasztlány. Apámat a szovjetek 1945-ben elvitték malenkij robotra, soha nem tért vissza. Így nem egészen 15 évesen egyik napról a másikra családfenntartó lettem, ipari tanoncként dolgoztam egy nyomdában, mellette cselédmunkát végeztem, hogy meg tudjunk élni öcsémmel és édesanyámmal. Emellett esti gimnáziumba jártam, de ezt nem tudtam befejezni a munka miatt. 1955-ben aztán Budapestre kerültem az Eötvös Loránd Tudományegyetem újságíró szakára – akkor még volt ilyen. Verseket, novellákat írtam, s mivel minden jeles magyar író, költõ egyszersmind hírlapíró is volt Adytól Kosztolányiig, úgy gondoltam, ezen a szakon kiteljesedhet az ilyen irányú érdeklõdésem. Eredendõen a mûvészet érdekelt. Közbejött azonban 1956. Október 22-én az ELTE-n a Petõfi Kör mintájára megalakult a Március Tizenötödike Kör. Egy adjunktus és egy tanársegéd mellett engem is vezetõjévé választottak. Másnap estére már Egyetemi Forradalmi Diákbizottsággá alakultunk, ennek is egyik irányítója voltam. Én azonban szabadságharcnak nevezem 1956-ot, ami lényeges különbség a forradalomhoz képest; mostanában gyakran összekeverjük a fogalmakat. Mi szabadságharcos nép vagyunk.

– Mi a különbség a kettõ között?

– A szabadságharc mindig eredendõ jogokat akar visszavívni, amint az az Aranybullában benne foglaltatik. Minden szabadságharcunk ennek jegyében zajlott. A forradalom ellenben mindig fölforgatás. Forradalmár nép például a francia, az orosz, 1918–19-ben Magyarországon is forradalom volt. 1956-ban viszont szabadságharcot vívtunk. Ennek emléke belém égett. Október 24-ére virradó éjjel az egyetem egyik helyiségébõl láttam, amint szovjet páncélosok dübörögnek végig a Váci úton. Élénken emlékszem, akkor úgy éreztem, hogy a lánctalpasok nem is kint az úton, hanem bennem, belül dübörögnek. Akkor éreztem meg a maga teljességében az elnyomás iszonyatát. Minden porcikámban éreztem a tankokat. Akkor, ott néma fogadalmat tettem, hogy amíg a Jóisten erõt ad hozzá, szabadságharcos leszek.

– Megbüntették érte?

– Három év börtönre ítéltek, ebbõl két és felet leültem. Fél esztendõt elengedtek. 1959-ben szabadultam. Az ország összes egyetemérõl kitiltottak, sokáig állást sem kaptam. Még segédmunkásnak sem vettek föl. Hosszú hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nem tudtam dolgozni. Végül az egyetemi tanszék titkárnõje segített, így el tudtam helyezkedni egy kis nyomdában kéziszedõként. Ekkor fordultam a képzõmûvészet felé. Állandó gondom volt ugyanis, hogy a gépmestereknek sosem tudtam pontosan elmagyarázni, milyen színt kell nyomtatni. Ezért vízfestékkel kikevertem nekik, és amikor rájöttem, hogy a festés örömömre szolgál, belevetettem magam. Az 1970-es évek elején részese voltam Csáji Attila nevével fémjelzett képzõmûvészeti avantgárd mozgalomnak. Mi szerveztük meg a híres balatonboglári Kápolna Tárlatokat, mivel az általunk képviselt stílus a tiltott kategóriába tartozott. Galántai György festõmûvész barátunk bérbe vette a romos, elhanyagolt kápolnát, rendbe hoztuk, s mivel magántárlatot lehetett tartani, ezzel kijátszottuk a tiltást. Ez szabadulást jelentett a mûvészetet, a szellemet szorító kádári vasmarokból, nemcsak nekünk, hanem más mûvészeknek is. A késõbbi híres operaénekes, Csengery Adrienne rendszeresen énekelt ott, de gyakran megfordult Bogláron Weöres Sándor, Károlyi Amy, Latinovits Zoltán is. Igazi ellenzéki felhangú kulturális pezsgés jellemezte ezeket az összejöveteleket, hiszen ez tulajdonképpen valamiféle párhuzamos, alternatív társadalmi élet volt.

– Innen már egyenes út vezetett a mûvészettörténethez?

– Képzõmûvészként erõsen foglalkoztatott, hogy megtaláljam azokat a legegyszerûbb formákat, amelyekkel a lehetõ legtöbbet tudok kifejezni. Így jutottam el az õsmûvészethez, az õsképekhez. Tanulmányaimból emlékeztem, hogy az õsemberek mindenféle egyszerû formákat rajzoltak a barlangok falára, ezeket kezdtem kutatni. Felnõtt fejjel döbbentem rá, hogy az iskolában becsaptak minket, hiszen a barlangi mûvészet ugyan primér, de semmiképpen nem primitív. Olyan formákra leltem, melyek azóta is jelen vannak az emberi mûveltségben, fõleg a népi mûveltségben. Kutatásaim során egy mûszaki egyetemi hallgató segítségével rátaláltam egy olyan matematikai képletre, amellyel modellezhetõ a szerves mûveltség jelrendszerének logikája. Ezzel bizonyítható, hogy a népi mûveltség nagyon rendezett, és õsképeken alapul. Errõl részletesen írtam Világ virág címû könyvemben, a dolog lényege, hogy ezzel a képlettel megállapítható és bizonyítható a formarokonság, a formák egymásból való következése. Ezek azért fontosak, mert mindig a formák alakították a rítust, szabályozva az emberi életet. Fennmaradtak például õskori tûznyomok. Ezek szakrális tüzek voltak, az áldozati szertartásokat szabályozták. Évek alatt rájöttem, hogy azok a formák, amelyek már a kõkorszakban rendezték az ember életét, ma is jelen vannak a Kárpát-haza vidékein, és ugyanúgy a rituálék alapformái. Sõt ezek megjelennek a régi imádságokban, mesékben, legendákban, melyeknek ugyanilyen a szerkezetük. Amikor minderre ráeszméltem, lemondtam a festészetrõl, hogy ennek a területnek szentelhessem életem.

– Könnyen hátat fordított a képzõmûvészetnek?

– Nem, sõt nagyon keserves dolog volt, hiszen a festészet addig betöltötte az életem. A lemondással kapcsolatban megrendítõ élményben volt részem. Amikor meghoztam a döntést, valaki bennem – a tudatmögöttimben létezõ én – ezt nem fogadta el. Ennek következtében naponta kaptam szívrohamokat, melyek azonban nem voltak valóságosak, csak képzeltek. Bekerültem a Völgy utcai szanatóriumba, abba a szobába, ahol Latinovits Zoltán is pihent. 59 kilóról két hónap alatt 42 kilóra fogytam le, mert a szervezetem semmit nem fogadott be. Ez mind a tudatmögöttim ellenállásának következménye volt. Egy csöndes szeptemberi éjjelen aztán arra neszeltem a nyitott ablaknál, hogy valaki nevemen szólít. Elõször azt hittem, képzelõdöm, ami nem lett volna meglepõ a sok gyógyszertõl. Aztán másodszor is hallottam a szólítást. Meleg, barátságos hang volt. Végül harmadszor is hallottam, és megértettem, hogy életben maradok. Erõtlenül felültem az ágyban és sírtam. Akkor hullott le rólam a teher. Azóta végzem a dolgom, kutatom a természetes mûveltséget, hogy közvetítõje, krónikása lehessek.

– Tehát isteni elhívásról kell beszélni?

– Meggyõzõdésem, hogy igen. Eszembe jut egy másik élmény is. Egy szakiskolai nyári szünetben öregszüleimnél, az õrségi Pankaszon szekérrel mentünk ki a határba nagyapámmal. Láttam közeledni a fellegeket, ezért szóltam, hogy forduljunk vissza, mert bõrig ázunk. Nagyapám nem felelt. Késõbb lassan, kövér csöppekben esni kezdett az esõ, ahogy vihar elõtt szokott, s én ismét mondtam, hogy menjünk haza. Öregapám akkor hátrafordult, és azt mondta: fiam, az embernek dolga van a világban, s azt akkor is el kell végezni, ha cigánygyerekek potyognak az égbõl. Ennek értelmét akkor még nem fogtam fel, csak késõbb, ott a kórházi ágyon ülve. Tudatosult bennem, hogy dolgom van, és azt el kell végeznem. Munkásságomra felfigyeltek, az 1970-es években a Mûvészet folyóiratban, aminek akkor Pap Gábor volt a fõszerkesztõje, két hosszabb lélegzetvételû írás jelent meg kutatásaimról. Attól kezdve sok helyre hívtak elõadást tartani egyetemekre, fõiskolákra. A szombathelyi tanárképzõn alternatív tárgyként taníthattam eredményeimet, akárcsak Szegeden és Kaposváron vagy a Budapesti Iparmûvészeti Fõiskolán.

– Az akkori rendszer nem kezelte önt ellenségként munkássága miatt?

– Nyíltan nem, inkább gyanakvást tapasztaltam. Az 1980-as évek elején lakótelepi lakásomban tartottam elõadásokat, néha negyvenen is hallgattak, összezsúfolódva. Az egyik elõadás után egy ifj ú leány visszamaradt és elsírta magát, mondván, beteg édesapja életével megzsarolta a titkosszolgálat, hogy jelentse, mi hangzik el az elõadásaimon. Mondtam neki, nyugodtan írja le nekik mindazt, amit mondtam, mert abban semmi szégyellnivaló vagy bûnös nincs. Minden elõadásomon két-három tégla is megjelent. De nyíltan nem tettek keresztbe. Valószínûleg úgy értékelték, hogy rétegjelenségrõl van szó, ami néhány ezer értelmiségin kívül senkit sem érdekel, ezért nem veszélyes a rendszerre, a politikai és gazdasági hatalomra. Így hát járhattuk az országot Pap Gáborral, rengeteg elõadást tartottunk. Tulajdonképpen ez az elõadás-sorozat volt a nemzeti mûveltség fölemelésére irányuló mozgalom kezdete. Ma már ez terebélyes, és folyvást izmosodik. Létrejött az Örökség Népfõiskola, melynek számos helyen van fiókja; megalakult a Magyar Hagyomány Mûhelye Szabadegyetem – ennek 16 éve vezetõ tanára vagyok –, és sok hasonló szellemi mûhely. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy az 1990-es átváltozás után sokkal több támadás érte ezt a mozgalmat, mint elõtte. A mai világot uraló monetáris tõke minden mûveltséget el akar pusztítani. Ez sokkal nagyobb veszély, mint a kommunista rendszer volt.

– Mit jelent a néplélekrajz? Mûvészettörténet ez, vagy inkább pszichológia?

– Mindkettõ. A néplélekrajz azt kutatja, milyen hatással van a rituálé az emberekre, miként formálja lelkünket, s milyen szerepük van a tárgyaknak, azok elkészítésének mindebben. Ezek összefüggnek. A természetes mûveltségben együtt van az õsképi forma, ennek szavakba öntéseként a monda, valamint a rítus, a játék. A néplélekrajz azt vizsgálja, e hármas egységnek milyen hatása van az emberi lélekre. Példaként hozom a magyar királykoronázást, hogy érthetõ legyen a lényeg. A legõsibb forma a kör és a kereszt, ezeket hagyta legelõször jelként az ember. A kör az öl és az ölelés, vagyis a Boldogasszony jelképe. A Boldogasszony a Teremtõ fényének örök óhajtása és a fény õrzése. Az egyenlõ szárú kereszt felel meg a Szónak, az Igének. Ahol él még a hagyomány, és keresztszemes hímzéssel díszítenek asszonyaink, ott a hímzés egy öltéskettõsét igének nevezik. Az Ige pedig nem más, mint a kiáradó szeretet. Népünk hite szerint ahol a kereszt szárai metszik egymást, Isten ott lép be világunkba. Szent Koronánk épp ilyen: körbõl és keresztbõl áll. A kör szentekkel népes – bár tudjuk, hogy a pánton látható képek közül három nem eredeti, késõbb került oda – hátul Szûz Mária, elöl Jézus látható. Ez a fény óhajtásának jelképe. A pánt keresztjén az apostolokat találjuk, akik az Igét közvetítették. Ahol a pántok keresztezik egymást, ott pedig Jézus egy a Teremtõ Atyával, vagyis ott lép be világunkba Isten. Tehát a Szent Korona kör, kereszt, öl, Ige, Isten, vagyis megtestesül benne az említett hármasságból a forma és a monda. A rituálé, a játék pedig maga a koronázási szertartás. A magyar királyok esetében nem volt elegendõ az, ami más országokban, nevezetesen hogy a templomban avatták be az uralkodókat. A magyar királynak a koronázás színhelyén rögtön döntést kellett hoznia peres ügyekben, lovaggá kellett ütnie arra alkalmas ifjakat, vagyis próbatételt kellett kiállnia. Végül föllovagolt a királydombra, ahol kardjával a négy égtáj felé suhintott, vagyis az egyenlõ szárú keresztet idézte meg, miközben a küldöttek háromszor Jézust kiáltottak. Ebben a szentséges pillanatban történt meg a beavatás. Királydombunk csak nekünk, magyaroknak van. Ez a haza kicsiben, írja Bálint Sándor, a nagyszerû néprajztudós. A küldöttek hozták az ország minden szegletébõl, olyan helyekrõl, ahol csodák, jelenések történtek. Ma ezek búcsújáró helyek. A forma, a belõle következõ monda és az abból fakadó rituálé egysége adja a mûveltség teljességét. Ha csak egy is hiányzik, akkor megbillen az egyensúly.

– Márpedig ha valami nagyon hiányzik ma a világból, az az egyensúly…

– A Mediciek és a Fuggerek már a középkortól kezdve mindent elkövettek, hogy az Istentõl kapott mûveltség által adott biztonságot felszámolják, elpusztítsák. Aki biztonságban érzi magát, annak nincs hiányérzete, azt nem lehet rávenni arra, hogy mértéktelenül fogyasszon. Az õ érdekük pedig az volt, hogy az emberek fogyasszanak. Ez az elmúlt évtizedekben hatványozottan jelentkezik, hiszen a mai Fuggerek kezében van a tõke, a média, az iskolarendszer. Az egész úgynevezett civilizált világot uralják. Ezzel el tudják érni, hogy az eredendõ tudás kimosódjék az emberek lelkébõl, mindennapi életébõl. Mindkét nagy sátáni mû – egyik a Szovjetunió volt, a másik az Amerikai Egyesült Államokkal fémjelezhetõ – e biztonság eltörlésére törekedett. Kettejük harcában az amerikai Fuggerek gyõztek, s most õk uralkodnak. Világunk ezért puskaporos hordó, ami bármikor felrobbanhat. Gyakran eszembe jut a görög bölcs, Szókratész, aki Platónnal sétálva az agorán, elnézve a vásári nyüzsgést, azt mondta: „Mennyi minden van a világon, amire nekem nincs szükségem!” Ez az egyetlen emberi magatartás, ami nem pusztít el. Ez a Miatyánkban ekképp jelenik meg: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Vagyis csak annyit, amennyi szükséges.

– Sok bajunk ismeretében milyennek látja ma a magyar néplelket?

– Amikor Európában a középkor elején elterjedt a kereszténység, akkor a magyarok a legenda szerint az égbõl kapták a Szent Koronát. Ezzel e nép eredendõ küldetése erõsödik meg a Kárpát-medencében. E küldetés pedig a hunor-magyari magatartás. Vannak népek, melyek káinábeli magatartásúak, akadnak, melyek romulus-remusiak. A mi feladatunk, hogy szeressük és segítsük egymást.

– Manapság mintha sokkal inkább egymás ellen fenekednénk…

– Ez tévhit. Minden gyarlóságunk ellenére igazolható, hogy a magyar nemzet az egyetlen a korabeli gyûlölködõ Európában, mely a jézusi szeretet államát hozta létre. A Turul nemzetség az egyetlen a világon, amely 34 szentet és boldogot adott a világnak. E szentek egész Európában jelen vannak, ismertek ma is. Ez a karizma Bálint Sándor szerint nemcsak a kanonizált személyekre vonatkozik, hanem a nemzetség minden tagjára. A magyarság az egyetlen nemzet, amelyik nem gyarmatosít, nem gyilkol milliókat, nem gyaláz, nem aláz meg másokat. Magyarország mindig menedéke volt a menekülõ üldözötteknek a hugenottáktól a cigányokon át a zsidókig. Hangsúlyozom, minden gyarlóságunk ellenére a magyar kereszténység valóban a jézusi szeretet szerint formálta a nemzet és az emberek életét. Még ebben a nagyon mocskos világban is, melyben az a fontos, hogy zabálj, kéjelegj, böfögj és üríts, ez a nemzet hatalmasan tud szeretni. Aki pusztuló falvainkban jár akár az Õrségben, akár a Tiszaháton, Kárpátalján vagy a csángóknál, ezt megtapasztalhatja, bár a Sátán óriási apparátust mozgat annak érdekében, hogy magáévá tegyen minket. Évtizedek óta azért élek, hogy ennek a nemzetnek eredendõ mûveltségét – ami egyben erkölcsiség is – helyreállítsam. Járom a Kárpát-hazát, majdnem mindennap elõadok, és azt látom, hogy egyre több fiatalnál telik be a pohár, egyre többen fordulnak történelmünk, mûveltségünk és azzal összefüggõ erkölcsiségünk felé. Öröm tapasztalnom, hogy negyvenévi munkálkodásom nem volt hiábavaló, a mag jó talajba hullott. Bár a Sátán mindent elkövet, hogy kizavarja belõlünk Istent, mégis pirkad már, hasad az ég alja. Hitem szerint a magyarság visszatalál hivatásához. Az 1956-os szabadságharc áldozata, bár leveretett és véresen megtoroltatott, a bolsevizmus összeomlását eredményezte: Kína szembefordult a Szovjetunióval, szétesett a Kommunista Internacionálé, és végül a vörös birodalom. Egyre inkább érzem és tapasztalom, hogy a globalizmus fuggeri iszonyatának is a magyarság fog véget vetni.

Ágoston Balázs

* * *

MOLNÁR V. JÓZSEF
mûvészettörténész, néplélekrajz-kutató

1930. március 17-én született Cserhátpusztán.
1956-os tevékenysége miatt két és fél évet töltött börtönben, utána nyomdászként dolgozott, majd festõmûvészként, grafikusként, valamint a Mûszaki Könyvkiadó szerkesztõjeként tevékenykedett, onnan ment nyugdíjba.
Az 1970-es évek óta mindmáig a szerves mûveltség kutatója és krónikása, számos egyetem és fõiskola tanára, több mint két tucat könyv szerzõje és társszerzõje, emellett folyamatosan elõadásokat tart szerte a Kárpát-medencében.
1956-os múltja miatt kizárták az ország összes egyetemérõl, így csak 1999-ben szerezhetett diplomát Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemén, ahol ugyanabban az évben doktorrá avatták.
Nõs, egy lány édesapja.