SZABÓ DEZSŐ KATAKOMBASZÍNHÁZ

Utolsó este a Szabó Dezső színházban!

„A szkíta műveltség (…) Kr. e. 400 körül ért a csúcsára, s akkor produkálta azokat a műveket, amelyek a legközelebb állnak a református (…) egyházművészet reprezentatív alkotásaihoz… Egy hagyomány nem pusztán önmagában lehet értékes és sokatmondó (…), hanem az is döntő súllyal esik a latba (…), hogy ezek az emlékek – éppen nálunk és csakis nálunk! – milyen megdöbbentő szívóssággal élnek tovább. Megkérdezhetjük, hogy miért éppen a református egyházművészetben? … Nagyon egyszerű és kézenfekvő oka van a jelenségnek. Ugyanis a presbiteri rendszer bevezetésével egy ősi önkormányzati rendszer tért vissza a magyar egyházba. A „reformata ecclesia” keretében (…) a hívek maguk döntik el, hogy amit a lelkipásztor prédikál, elfogadható-e a közösség számára, vagy sem. Ismerünk olyan példákat, hogy a lelkipásztor a „pogány ős-elődöket” kezdte tele szájjal szidni. Megvan a maga természetes és kimunkált, tehát kodifikált módja annak, hogy ilyenkor hogyan viselkedik egy hagyományőrző közösség. Azonnal összeül a presbitérium, és a vezető presbitert felkéri, négyszemközti beszélgetésben figyelmeztesse a lelkipásztort: tiszteletes úr, mi nem szidtuk a maga őseit, maga se szidja a mi őseinket…” (Idézet Pap Gábor, „Az ég mennyezeti” című könyvéből. Kiemelések tőlem - K.G.)


Nagyot változott azóta a világ – és benne az egyház! Mert most a Hazatérés templomának presbitériuma éppen azt a szellemiséget nem nézi jó szemmel, amelyet dicső elődeink oly elszántan védelmeztek. Ezért aztán nem lesz több előadása Pap Gábornak a Szabó Dezső színházban. De ezúttal elkésett a cenzor, mert az elmúlt hat esztendőben megtanultuk már, hogy „mit ér az ember, ha magyar”, megismertük Szent Koronánk megtartó erejét, nemzetvédő szerepét, beutaztuk a nagyvilágot,„magyar szemmel” nézve és olvasva az egyetemes művelődéstörténet legnagyszerűbb alkotásait. És most már hiába próbálják eltorlaszolni a népmeséink kiapadhatatlan forrásából felénk áradó üzenetet, mert már azt is tudjuk, hogy a belőlük „…kirajzolódó erkölcsi világrend közelebb áll a krisztusi erkölcsiséghez, mint … igen, mint az Ószövetségé. Mintha népmeséink dinamikus – a folyamatos újramesélések során mindegyre és mindig alkalomhoz illően újjászülető – teljessége lenne a mi igazi, Jézus Krisztushoz egyenes úton vezető Ótestamentumunk.” (Részlet Pap Gábor „Emberséget járunk tanulni” című könyvéből.)


Tehát most, Advent kezdete előtt néhány nappal (középkori – keresztyén! – névadással a Nyilas havának első dekanátusában) búcsút mondunk a magyar nemzet talán legfontosabb szellemi műhelyének otthont adó pinceszínháznak. Búcsúzóul azért idézzük fel, mik voltak azok a vétkek, melyeket a templom „fura urai” Pap Gábor szemére vetettek:

Asztrologizálás

Hogyan? A teremtett világ működése, a fény és árnyék egymáshoz való arányának egy napon és az éven belüli folyamatos változása, amelyhez minden teremtett lény igazítja az életritmusát, és amihez a keresztyén egyház is igazodik, amikor kialakítja a maga „szakrális év” fogalmát, és működteti azt a napi, illetve az éves liturgiai gyakorlatban – blaszfémia volna? Nem! Az a blaszfémia, ha megtagadjuk azt a keretet, amelybe beleszülettünk. „Ember fia”, mondja magáról Jézus, tehát ő is ebbe a keretbe született bele és itt kellett megtalálnia és véghezvinnie a megváltás művét!


Vajon mit mondana erre a vádra a színháznak nevet adó Szabó Dezső? Talán kérdezzük meg őt magát! „Az elsodort falu” című regénye második kiadásához 1919. október 29-én írt előszavában így válaszol a regény „morált sértő” részleteit bírálóknak:

„Igen sokan vallásosságuk jogán tiltakoznak, de hát felülbírálhatja-e, megvádolhatja-e az író Istent azzal, hogy mint egy rossz stílusgyakorlatot, kijavítsa a teremtést s kihazudja a művészetben visszaadott világból azt, amit az Isten a való világ legfőbb mozdítójává tett?”


Ugyanilyen „kihazudás” a teremtett mindenségben, az ember szűkebb és tágabb kozmikus környezetében megfigyelhető törvényszerűségek figyelmen kívül hagyása, mi több, az azok megismerésére való törekvés szentségtöréséként kezelése.


Gyanús szeánszok

Nos, a „gyanús szeánsz” nem más, mint a 2006 elején az egész Kárpát-medencére meghirdetett néhány perces imacsend! A felhívás hat évvel ezelőtt így szólt:

„Minden szerdán este 20 órakor közös imát mondunk a nemzet lelkiségéért és feltámadásáért. Kérünk, csatlakozz Te is e nemes célhoz, és azokhoz, akik ebben az időpontban a magyarok és országunk sorsának mielőbbi jóra fordulását kérik az Úrtól.”

A hallgatóság kívánsága volt az imához való csatlakozás, ennek ellenére az előadó minden alkalommal feltette a kérdést, hogy kívánjuk-e folytatni ezt a szép hagyományt. És mi kívántuk. Bűnös dolog! Templomban imádkozni! Pláne a nemzetért!

Az előadások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt

Mi is volt ez a „hozzájuk fűzött remény”? Az, hogy az előadások hatására növekedni fog az istentiszteletet látogatók száma. Azt hiszem, ehhez a „hozzáfűzött reményhez” nincs mit hozzáfűzni. Az előadó dolga, hogy megtartsa hallgatóságát. Az elmúlt hat esztendő több mint ötven teltházas előadása önmagáért beszél. És vajon a hívek megtartása kinek a dolga? Pap Gábort idézve: „legyen ez házi feladat”!

Mi pedig imádkozzunk tovább, újra és újra elismételve II. Rákóczi Ferencnek a „nemzet újulásáért” mondott fohászát, míg egyszer a sok-sok személyes ima összeadódik, s egy valódi közösség imájává válva meghallgatásra talál:

„A te kezedben van szívünk, Uram,
Döfd át szereteted nyilával,
Gyújtsd fel a lomhákat,
Vezesd vissza az eltévelyedetteket,
Világítsd meg a vakokat,
Lágyítsd meg a hajthatatlanokat,
Bátorítsd meg a habozókat,
Tanítsd a tudatlanokat,
Gyarapítsd bennünk a hitet,
Gyújtsd fel a kölcsönös szeretet lángját,
S újra és újra kérlek,
Add, hogy szereteted gyarapodjék,
Hogy ez az isteni láng
Eméssze föl viszálykodásainkat."

És bárhol is jöjjünk össze ezután, nem leszünk magunkban. „Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)


Budapest, 2012. november 28.

Kardos Géza

Én csak azt tenném még hozzá, hogy itt és most olyan emberek mondtak ítéletet és hoztak döntést akik összehasonlíthatatlanul műveletlenebbek és képzetlenebbek mint akit megítéltek.És ez bizony "kísértetiesen" idézi meg azokat a módszereket amik használói ellen reményeim szerint mindannyian kűzdünk! És anélkül, hogy elfelejteném mit köszönhetek a színháznak , Ifj. Hegedűs Lórántnak Kiss Gábornak és Nagy Zoli bácsinak, még bizony lenne mit mondanom, csak nem tudom kinek mondhatnám.